Időnként halljuk szülőktől, hogy „A lányom a legjobb barátnőm.” vagy „A fiam olyan, mintha a haverom lenne.” Az ilyen kijelentéseket hallva elgondolkozunk, vajon mi a jó út. Ha szabadjára engedjük, rábízzuk a döntéseket, egyenrangú félként, barátként kezeljük vagy kőbe vésett szabályokkal, mindent megmondó főnökei leszünk?
Mikor egy gyermek megszületik, a szülein keresztül kapcsolódik a világhoz. A szülei jelentik számára a biztonságot. Minden testi és lelki szükségletét ők elégítik ki, legyen az etetés, pelenkázás, ringatás, cirógatás. Ahogy cseperedik, egyre több mindent ismer meg a világból, felfedezi a maga módján, de a szüleivel a háttérben, akik segítik, tanítják, támogatják törekvéseit. A gyermek kiszolgáltatott szüleinek, így van egy alá-fölé rendeltségi viszony kettejük között. A szülő szabályokat állít fel, határt szab, amelyeken belül a gyermek biztonságosan mozoghat, és erre a biztonságra életkorából és érettségéből kifolyólag is szüksége van. A gyermek jólléte a szülő felelőssége.
A barátság két egyenrangú fél között jön létre, ahol egyik fél sem felelős a másik életéért, tetteiért. Egymást bizalmukba fogadják, megosztják egymással örömüket, bánatukat, kételyeiket, aggodalmaikat. Tanácsot adhatnak egymásnak a nehéz helyzetekben, de nem várhatják el, hogy a másik ezeket meg is fogadja. Amennyiben így értelmezzük a barátság fogalmát, mennyire lehet hatékony ez a szülő-gyermek kapcsolatban? A gyermek életében nem lennének határok, tehát ő úgy gondolná, bármit megtehet, amit ő akar, következmények nélkül. Nem lenne kontroll, de akkor kié lenne a felelősség? A határtalanság bizonytalanná teszi a gyermeket, azt érzi, nincsenek óvó kezek, amelyek őt terelgetik, és amelyekbe bele lehet kapaszkodni, ha baj van.
Ha a kisgyermeket bizalmasként kezeljük, és megosztjuk vele nehézségeinket, problémáinkat úgy, mint egy baráttal, az nagyon megterhelő lehet a számára. Gondoljunk csak bele, hogy a számunkra szorongást keltő gondjaink mekkora szorongást okozhatnak egy kicsi gyermeknek. Azonban nem minden önfeltárás lehet félelmetes a gyerek számára. Amennyiben a szülő például megosztja vele, hogy amikor ő annyi idős volt, mint most a gyerek, és a felmerülő nehézségeket hogyan oldotta meg sikeresen, abból a gyermek profitálhat is. Az önfeltárás során ne feledjük, hogy a gyermek a saját vonatkoztatási rendszerében képes látni a dolgokat, amely jelentősen különbözik a felnőttekétől.
Serdülőkorban, amikor a fiatal saját identitását alakítja ki, még inkább szüksége van a szülőkkel való bizalmi kapcsolatra. Azonban itt is fontos meghúzni annak a határát, hogy mit osztunk meg a gyermekkel. Korántsem biztos, hogy a fiatalt érdeklik a szülők munkahelyi, egzisztenciális vagy éppen szerelmi problémái. Tévesen úgy gondolhatjuk, hogy az ilyen jellegű önfeltárás mélyíti a kapcsolatot, azonban inkább szorongást okozhat a gyermeknél.
Az „arany középút” talán abban rejlik, ha gyermekünkkel együtt egyértelmű, világos szabályrendszert alakítunk ki, amelyen belül a gyermek szabadon mozoghat, azonban tudja, hol a határ. Ha gyermekünket különálló emberként kezeljük, akivel a korának és érettségének megfelelő szinten megosztjuk érzéseinket, gondolatainkat, tapasztalatainkat, amelyekből a gyermek tanulhat.
A cikk szerzője:
Safranka Eszter
Pszichológus